A magatartástudomány helye és a kompetenciafejlesztés lehetőségei a rendészeti felsőoktatásban

Cél: Tanulmányunk célja bemutatni, hogy a rendészeti felsőoktatásban a kompetenciafejlesztésen alapuló képzés fejlődésének milyen főbb állomásai voltak. Humánspecifikus szempontokból érintjük a választott témát: kitérünk a magatartástudomány feladataira, jelentőségére, szerepére a rendészeti képzésben, és jó gyakorlatokkal rámutatunk a kompetenciafejlesztés lehetséges útjaira. Módszertan: Dokumentumelemzés és tíz félig strukturált oktatói interjú, valamint óramegfigyelések segítségével megvizsgáltuk, hogy a kompetenciafejlesztéssel kapcsolatban milyen jó gyakorlatok léteznek a rendészeti felsőoktatásban. Megállapítások: Vizsgálódásunk alapján egyértelműen megfogalmazható, hogy a kompetenciafejlesztés iránti törekvések a rendészeti felsőoktatásban már a 2000-es évek elejétől tetten érhetők. Az Európai Felsőoktatási Térséghez való kapcsolódást követően az ez iránti igény egyre inkább felerősödött, melynek eredményeként egyrészt a tantervekben is megjelennek a kompetenciafejlesztésre irányuló módszertani megközelítések, másrészt az interjúk során is egyértelművé vált, hogy az oktatók igyekeznek ugyan reagálni a megváltozott igényekre, ugyanakkor nehézségként fogalmazták meg a pedagógiai tudás hiányát, a megváltozott hallgatói populációra jellemző specifikumokhoz való igazodást. A jó gyakorlatok elemzése során arra a következtetésre jutottunk, hogy azokban az interaktivitás, a tapasztalati tanulás közös elemként jelenik meg. Érték: Vizsgálódásunkkal arra kívánunk rámutatni, hogy a rendészeti felsőoktatással szembeni elvárásokra miként reagál a képzés, milyen eredményeket értünk el idáig, illetve melyek azok a kihívások, fejlesztendő területek, amelyekre még megoldandó feladatként kell tekintenünk.